Van valami fura a mindennapjaimban. Leült egy időre az érettségi-láz, suliba sem kell menni, nagyjából minden oké (NAGYJÁBÓL).
És olyan furán érzem magam. Mintha hiányozna valami. Úgy csinálok mindent ebben a 2 hétben szinte mint egy robot Oo és ez megieszt. De nem akarok félni magamtól >3< . Az a tudat is bennem motoszkál, hogy nemsokára elköltözök.
Elmegyek arról a környékről ahol 18 évig éltem. És ez valahol félelemetes oO"De ugyanakkor vonzó is. És inkább vonzó, szóval megyek.Már elterveztem, már megálmodtam.:3 Nagyon szeretnék innen kiszabadulni, mert már szinte megfojt ez a hely. Itt mindent ismerek, és sokan ismernek. De egy új helyre megyek...Ahol szinte semmit és senkit sem ismerek. És ez kell nekem. Kihívás.
Sajnálom,h. itt kell hagynom a barátaimat, nagyon is, sőt...De menni akarok. Most valahogy nagyobb bennem a szabadságvágy, mint a hozzájuk való kötődés, meg...úgysem fogunk örökre elválni :') biztos fogok utánuk sírni >2< De :3 sztem ez természetes :3
Szabadságvágy...Ez fog engem a sírba vinni, komolyan. A fene nagy szabadságomban kellett rájönnöm, ki a számomra fontos, és kit szeretek teljes szívemből...Ez elég nyálas meg közhelyes, tudom jól, de így van...=( A legszarabb, hogy egy hasonló dolog már megtörtént...addig húztam a húrt, míg...és most örülök annak is, hogy egyáltalán barátok vagyunk...
akkor pedig én lennék a világ legboldogabb embere, ha visszafogadna, bár...ennek csekély esélyét látom, amit megértek, és nem, nem fogok bedurcizni >..< Totál jogosan mondhatja azt,h. már nem kér belőlem. De akkoris próbálkozok...mert szeretem...
Az a fura, de nagyon, hogy embert nem szeretek úgy, mint őt. Anyámat sem. Szóval...vele nagyon nem alakult ki semmi kiskoromban, mert vagy bulizott, vagy pasizott, vagy dolgozott és végülis engem nagybátyám meg mamám nevelt. Apámról nem szólnék egy szót sem. Remélem él még. Ennyi. Nem tartozok neki hálával. Vagyis de!
Köszönöm neki,hogy lehetek. Ennyi.És,h. 10évesen felvitt magához Pestre, amikor beleszerettem a városba. Ezt is köszönöm neki. A qvasok könnyet viszont nem. És anyámnak sem. Aki most a saját faxsága miatt szenved. Látványosan, mint mindig. És megieszt a tudat, hogy nekem mondja el, mi a baja. Sosem beszélgettünk semmiről. Nem tudja mi zajlik le bennem. Honnan is tudhatná, nem bízok meg benne.
A körülmények igen. És most ez a bejegyzés elég depisre sikeredett, sajnálom. Csak kicsit mostanság túl sokat agyalok.Főleg ien dolgokon...nippon óta. nem írom le mi volt, aki tudja tudja, aki nem nem, csak...annyit mondok, hogy Sors igenis van. Van végzet, és hogy én pont akkor pont ott voltam azis a sors keze. És igen, levontam a tanulságot, köszönöm. Mint már qvasoxor...de nemgond. lesz még jobb :)
Csak félek...
Talán, hogy egyedül maradok...
Vagy, nemtudom :) mindegy, majd kilábalok ebből a fax időszakból is :D (L) mindenkinek köszi aki mellettem áll, bla bla :3 mert imádom őket...mindenki aki meghallgat, aki tanácsot ad, vagy mélyen hallgat, és csak úgy ottvan nekem...köszönöm :))D<--reitaaa XD
Nyuf nyuf :3 Mindenki nézze meg alaposan mit veszít azzal, ha valakit/valamit eldob magától >.< mert ha nem, megyek és megverlek! chu~
